Tartalom betöltése...
E-mailt küldök Visszahívást kérek
     
Adósoknak

Hatalom és pénz

Adós fizess

A pénzszerzés egyik ősrégi módja volt a kölcsön. De az adósnak azzal is számolnia kellett, hogy a lepengetett aranyak és tallérok visszakívánkoznak a hitelező pénzes ládájába. És gondolnia kellett arra is, hogy a hitelezőnek van egy hűséges fegyvertársa, a törvény –, ez őrt áll mellette, s pallosával irgalmatlanul lesújt a megátalkodott következetességgel nemfizető, konok adósra.
Még a kereszténység második ezredévének elején is felsötétlik a római XII. táblás törvény kegyetlen emléke. Fogság, bilincsbe verés, rabszolgamunka és a büntető törvények egész sora várt a nemfizető adósra.1
S az egyház, nemhogy lefogta volna a törvény kezét, még segített is neki. Megtiltotta, hogy halotti szentségekkel lássanak el, s egyházi temetésben részesítsenek olyan embert, akit halála pillanatában adósság terhel. 1258-ban a franciaországi Ruffec-ben tartott zsinat még tovább ment és kimondta, hogy ha valamilyen jobb szívű és engedékenyebb pap az ilyen adóst a halálos ágyán mégis feloldozná, köteles az adósságot helyette kifizetni.2
Más szóval: a hívő adósnak a mennyországba is a hitelezőtől kellett belépti jegyet váltania.
 

A nemes adós kiváltsága

A régi germán jog a nemes adósnak módot adott, hogy ha nem bírt fizetni, mégis szabaduljon a címerét megcsúfoló szolgaságtól. Egy furcsa intézményt eszelt ki, ez volt a neve: Einlager. A kölcsönszerződésben kiköthették, hogy ha az adós a lejáratkor nem fizet, köteles bevonulni egy meghatározott vendégfogadóba s onnan ki nem jöhet, amíg a tartozást le nem törlesztette.
A cél persze az volt, hogy a fogadói költségek rémképével fenyegetett adós vegye komolyan a dolgot és kövessen el minden lehetőt a hitelező kielégítésére. Mert sokba került a fogadói élet; a nemes urak ott sem engedtek házi szokásaikból, nem mondtak le az asztal örömeiről, s a töltözésig ettek es ittak. S a költségek gyakran fejére nőttek az egész adósságnak, mert nemcsak maga az adós volt köteles bevonulni a fogadói remeteségbe, hanem a kezes is. Ha többen vállaltak kezességet, egész úri társaság verődött ott össze, s űzte el a fogság unalmát evéssel, ivással, kockajátékkal.
Megszökni nem lehetett, mert minden lakatnál biztosabban őrizte őket a lovagi becsületszó. A lovag urak teljesen összeférőnek tartották a lovagi becsülettel, hogy az országutakon védtelen utasokat kiraboljanak, de ha szavukat adták valamire, meg is tartották.
Történt, hogy egy nemes úr az Einlager tartama alatt meghalt, de az adóssága még eleven volt. A kötelezvény úgy szólt, hogy „mindaddig nem lépi át a fogadó küszöbét, amíg adósságát az utolsó fillérig le nem törleszti.” Mi lesz most a becsületszóval? Az atyafiság úgy oldotta meg a kérdést, hogy lyukat ásott a küszöb alatt es azon keresztül húzta ki a holttestet.
 

A herceg becsületszava

Azt mondtam az imént, hogy nemes ember a szavát megtartotta. Van egy elcsépelt szólás-mondás: „a kivétel megerősíti a szabályt”.
Ilyen kivételre mutatott példát Orleans Lajos herceg, IV. Károly francia király fivére, az 1405. esztendőben. Az történt vele, hogy kocsiját a lovak elragadtak és majdnem belefordult a Szajnába. Mint ilyenkor jámbor hívőknél szokás, menekülése esetére mindenféle fogadalmat tett, egyebek közt azt is, hogy valamennyi adósságát kifizeti. Nem is esett semmi baja, s mint valódi úriemberhez illik, a kegyes fogadalmat a hitelezők tudtára is adta. Azok hát nagy örvendezéssel gyűltek össze a hercegi palota előtt, szám szerint nyolcszázan. De ekkorra mar az életveszedelem emléke a hercegi lélekben elkopott, s maga helyett egy főtisztjét küldte ki hozzájuk, aki ezzel a rövid beszéddel lepte meg a bizakodó gyülekezetet:
„A herceg úr azt üzeni, hogy rátok nézve mar az is nagy megtiszteltetés, hogy egyáltalán tartozhatik nektek. Érjétek be hát azzal a hízelgő tudattal, hogy alkalom adtával rátok gondolt.”

 

Zálogba adott feleség

Polgárnál, pórnál, más szegény embernél nem számított a becsületszó. Egyéb biztosíték kellett.
A vallással táplálkozó középkor kettős erkölcsére jellemző példa volt a feleség, mint zálogtárgy. A férj zálogba adhatta a feleségét és beutalhatta – nem rendes vendégfogadóba, hanem abba a nyilvános házba, amelynek gazdájától a pénzt kölcsönvette. Ott a gazda – jogi nyelven szólva – „gyümölcsöző letétként” kezelhette, vagyis kötelezhette, hogy vegyen ő is reszt a többi bennlakó hivatásának gyakorlásában. A városi tanácsok mégis megszorították a családfői hatalmat, s az erkölcsös jogügylethez az asszony beleegyezését is megkívánták. Azzal azután a törvény nem törődött, hogy a férj milyen eszközökkel csikarta ki a beleegyezést.3
Az épületes joggyakorlat szépen megfért azzal a felfogással, amely a megesett lányra és a törvénytelen szülöttre rásütötte a becstelenség bélyegét.
Meg egy idevágó példa. Az osztrák Wilzhut község szokásjoga (Weistum, vagyis falusi bölcsesség) 1400 körül arról az esetről rendelkezett, ha a paraszt nem tudta megfizetni a földesúr által rárótt pénzbírságot.
Ilyenkor váltságul át kellett engednie a feleségét a földesúrnak egyszeri alkalomra. A falusi bölcsesség nem feledkezett meg arról a lehetőségről, hogy a földesúr esetleg nem tart igényt a kétes értékű váltságra. Ebben az esetben a jog átszállt a bíróra. Ha a nő ennek sem kellett, a jogosultak sorában a bírósági írnok következett. Ha pedig ez sem kért belőle, a sorban utolsónak a törvényszolga maradt. De ez már nem húzhatta ki magát; akar fogyatékos szépségű volt is az asszony.
 

Huncut legyen a nevem…

Amikor az erkölcsök úgy-ahogy szelídültek, a nem fizető adósra a megszégyenítés kényszerét alkalmazták.
Sok régi adóslevél került elő a német levéltárakból, ezekben maga az adós hatalmazta fel a hitelezőt a megszégyenítésre. Nemfizetés esetére ez volt a szokásos záradék: „Du sollst mich einen Spitzbuben heissen”. Vagyis, szabadon magyarítva: „Ha nem fizetek, huncut legyen a nevem”.
S hogy ez ne csak írott malaszt maradjon, a hitelező törvényszolgát vehetett igénybe, bejárathatta vele a várost és minden téren, utcasarkon kikiálthatta, hogy adósa nem fizetvén, gazfickónak tekintendő.4
 

A szégyensapka

Középkori szokás volt a megbélyegzetteket, kitaszítottakat valamilyen külső jellel is ellátni. Ilyen volt a zsidók sárga foltja; ilyen a züllött leányok jelvénye: Zürichben piros sapka, Bécsben sárga pánt a vállon, Lyonban piros karszalag, Firenzében sárga fátyol stb. A fizetésképtelen adós sem kerülhette el a sorsát. Őreá a zöld sapka várakozott. Ha nem tudott fizetni, a hitelező arra kötelezhette, hogy egész életén át zöld sapkát viseljen. A törvény csak azt a kedvezményt engedélyezte, hogy a sapkát a hitelezőnek kellett beszereznie. Ha az adós nyilvános helyen a zöld sapka nélkül jelent meg, a hitelező kívánságára börtönbe vetették. Még a XVI. század végéről is maradtak ránk zöld sapka hordására kötelező franciaországi ítéletek.
Némely helyen azzal fokozta a törvény a szégyent, hogy maga a sapka átnyújtása is megbélyegző módon ment végbe. Az adóst kivezették a pellengér elé, ott be kellett ismernie, hogy fizetésképtelen, mire a hóhér fejébe nyomta az örökös gyalázatot jelentő zöld sapkát.
A szokás Itáliából eredt, a bankárok és kereskedők országából. A bankrott kifejezés tulajdonképpen a bukott bankárok szégyenbüntetését jelenti. A bank szó nem egyéb, mint az olasz banco egyértékese. Pultot, üzletasztalt, padot jelent, amely mellett a pénzváltó üzleteit lebonyolította. Ha az ilyen bankár fizetéseit beszüntette, a bankárok sorából kiközösítették és ennek jeléül az üzleti pultját összetörték. Az összetört pult neve olaszul banco rotto; innen a bankrott, vagy népiesen a pankrot kifejezés.
 

A szégyenkő

A szégyenbüntetéseknek az volt a céljuk, hogy az embereket a gyalázattól való félelem fokozott óvatosságra serkentse az adósságcsinálás körül. A zöld sapka és az összetört pult néha nem bizonyult elég hatályosnak, ezért egyes olasz varosokban felállították az adósok szégyenkövét. Pietra d’infamia, Pietra del Vituperio volt ezeknek a köveknek a neve. Padovában ma is látható egy példányuk; a régi városháza első emeleti nagytermében van felállítva a fal mellett.
A kőre ültetés szertartása elég körülményes volt. Rendszerint karnevál idején történt, s így az elrettentő példa egyszersmind szórakozási alkalmat is jelentett. A karnevál egy bizonyos napján összegyűjtötték az elmúlt év vagyonbukottait, kivitték őket a piactérre es odaállították a szégyenkő elé. A nézőközönség köréjük csődült; az első sor az iskolásfiúk részére volt fenntartva, nyilván azzal a pedagógiai céllal, hogy okuljanak az elkövetkezendő látványosságból.
Minden egyes vagyonbukott sorra került, a következő módon: elsőbben egy tisztviselő felolvasta adósságainak jegyzékét es a passzív vagyonmérlegét. Azután kitűztek egy bizonyos időt, mondjuk 10-15 percet, ez idő alatt a hitelezőknek joguk volt az adósra tetszés szerinti szóbeli sértéseket es gyalázkodásokat rákiabálni. Képzelhető a vigasság, amivel a tömeg, élén a tanulságszerző ifjúsággal, az ádáz rohamot fogadta. Mikor az idő letelt, megszólalt a hatósági személy csengője és erre a dühöngő kórus nyomban elhallgatott. Tudták, hogy most jön a java.
Mindenekelőtt a törvényszolgák lehúzták a nyomorult ember nadrágját. Ez a kellő ünnepélyességgel megtörténvén, két markos legény megragadta a hóna alatt, másik kettő a térdhajlásánál, felemelte jó magasan a levegőbe, s onnan lezuhintotta a kőre. Tizenkétszer mártogatták meg így a boldogtalant, azután mehetett, amerre akart, az adósság le volt törlesztve.
 

Az adósok börtöne

Az elmúlt századok jogtörténetéből furcsánál furcsább intézmények torzulnak elénk. Ilyen volt az adósok börtöne is.
A nemfizető adóst a hitelező kérelmére letartóztatták és fogházba azzal, hogy amíg le nem törleszti, ottmarad. Itt mutatkozik meg az intézmény furcsasága, sőt értelmetlensége: hogyan szerezzen pénzt, ha be van zárva, és nem láthat a dolgai után? Nyilván az a számítás húzódott meg a törvény mögött, hogy majd rokonok, jóbarátok segítenek a szabadságától megfosztott emberen. Az ám, de ha azok nem voltak hajlandók a zsebükbe nyúlni, a boldogtalan ott senyvedhetett, amíg a hitelező bosszúvágya lehűlt, vagy amíg meg nem elégelte a tartásdíj fizetését. Az állam ugyanis nem ingyen fogadta be a fogházaiba az adóst, a hitelezőknek fedeznie kellett a tartási költségeket. Nem sokat, az állam itt is a hitelező pártjára állt, nem az adóséra.
A párizsi Clichy-fogházban a hitelező egy hónapra 20 frankot tett le az adós számára. Ebből 9 frankot kellett fizetnie a fogháznak a szobabér fejében; maradt az élelmezésre és egyéb kiadásra 11 frankja. Az éhenhalástól csak az menthette meg, ha egy másik, „vagyonosabb” adósnál cselédi, vagy egyéb hitványul fizetett munkát vállalt.
És ha családja volt? Azzal senki sem törődött. Az embertelenség terén a törvény és a hitelező egymásra talált. Az adós legfeljebb a maga 20 frankját is odaadhatta a feleségének, s még siralmasabban tengődhetett alkalmi munkából, könyöradományokból.
A Clichy-fogházban ötnaponként utalták ki a foglyoknak a táppénzt. Kora reggel már hosszú sorban gyülekeztek az asszonyok az iroda előtt, karjukon csecsemővel, oldalukon apró gyerekkel. Várták a nyitást jelző csengetést és a boldog pillanatot, amikor közvetlenül is átvehették a rájuk engedményezett részletet. Azután mehettek haza a nem egészen három és fél frankjukkal és gondolkozhattak, hogyan osszák be az elkövetkező öt keserves napra.
A törvény azt sem firtatta, hogy az adós a maga hibájából, vagy tőle független okból lett fizetésképtelen.
Egy párizsi kereskedő elküldte segédjét a bankba, hogy vegye fel a neki járó 5000 frankot, és fizesse ki esedékes tartozásait. A segéd oldalát csiklandozta sok pénz, meg akarta próbálni szerencséjét, beült a Palais Royal-beli játékbankba, s ott a rábízott pénzt az utolsó centime-ig elvesztette. A főnök nem bírt fizetni, a hitelezők beszállítatták a Clichy-be. Ha cellájának ablakából kinézett, lelátott a fogháznak a közönséges bűnözők számára elrekesztett részére és láthatta a bűnös segédet napi sétája közben. A sikkasztásért hat hónapi börtönre ítélték, ő viszont öt évig raboskodhatott, amíg az adósságát valahogyan letörlesztette.
A foglyok többsége természetesen kereskedőkből telt ki. Kívülük egy 1845. évi statisztika szerint Clichy foglyai közt volt:5
 
Iparos
53
Munkás 30
Kishivatalnok 27
Tanár 24
Szabó 17
Katona 15
Művész 12
Diák 10
Író 9
Mérnök, építész 6
Ügynök 3
Szén, és vízhordó 3
Vegyes 12

 

Az előkelő adósok börtöne

Angliában 65 börtön volt készenlétben az adósok befogadására. Legtöbbjében gyalázatosan bántak velük; a börtöntisztviselők kíméletlen sanyargatásokkal csikarták ki az adóstól még az összekoldult filléreit is. Volt mégis egy kivétel: a londoni King’s Bench (a királynők uralkodásának idején Queen’s Bench) börtön.
Törvény szerint a hitelező csak akkor volt köteles tartási költséget fizetni, ha az adós letette a vagyontalansági esküt. Előkelő uraságoknál, neves polgároknál ez nagy szégyenszámba ment, inkább bevonultak a King’s Bench falai mögé.
Nem is volt ez tulajdonképpen fogház, inkább nagy kiterjedésű, zárt telep. Volt benne egy kávéház és két italmérés, s voltak vendéglők, boltok, sőt kis családi házak is. Ki-ki olyan szobát vagy házat bérelt, aminőre telt a pénzéből. Volt olyan, aki odabenn is folytatta rendes mesterségét, s üzletet vagy műhelyt nyitott. Voltak viszont jó összeköttetésű adósok, ezek a kívülről kapott pénzekből munka nélkül is fényesen megéltek, inast és szakácsot tartotta, vendégségeket rendeztek. Az úr a pokolban is úr.
Az adósnak joga volt, hogy családját is maga mellé vegye. Ezek odaköltözhettek a fogoly családfőhöz, úgyhogy a King’s Bench lakossága néha több ezer főre rúgott. A látogatók szabadon áramlottak ki és be; senki sem vizsgálta, hogy kicsoda és milyen célból jön-megy. A női látogatók nem mindig a jó erkölcs jegyében járogattak úri ismerőseikhez, sőt gyakran olyan orgiák zaja szűrődött ki egyes házacskákból, aminőért a szabad életben az egész társaságot komoly fogdába zárták volna. Itt azonban a hatóság nem avatkozott az internáltak belügyeibe. A King’s Bench-telep belsejében semmiféle hatósági személy be nem tehette a lábát, még az igazgató emberei sem. Az őrök a kapu melletti előszobában tanyáztak; a telep területére lépniök nem volt szabad.
Kik és hogyan tartották fenn hát a rendet odabent?
Maguk a foglyok.
A falak mögött egy megszervezett köztársaság élte a rendes napi életét. A foglyok kormányzótanácsot és elnököt választottak. A tanács törvényeket hozott, intézkedett a közrend fenntartásáról, sőt bíráskodott is. A büntetés csak szégyenbüntetés lehetett: az elítéltnek cédulát akasztottak a mellére, kikiáltó vezette körül a telepen és közhírré tette bűnét. Az ilyen megbélyegzett embert mindenki kerülte, s ez volt az oka, hogy a King’s Bench foglyai jobban megtartották a törvényt, mint odakünn London szabad polgárai.
A legfurcsább eljárás akkor ment végbe, mikor az adós adósságot csinált. Vagyis egy fogolytársától pénzt vett kölcsön és a tartozást nem fizette meg. Ez igen komoly következményekkel járt. Az adós-hitelező mindenekelőtt beperelte az adós-adóst, természetesen a saját külön autonóm bíróságuknál. Ez pedig annak rendje és módja szerint lefolytatta a pert, s ha a kereset alapos volt, az adóst elmarasztalta.
Az nem hivatkozhatott az ősrégi jogelvre: ahol nincs, ott ne keress. Akadt őrajta is keresnivaló, ha egyéb nem, a lakása. Az ítéletet kímélet nélkül végrehajtották és elárverezték minden bútorát, de még az ágyát és a szalmazsákját is. Ha az árverési vételárból nem telt ki a követelés, sor került a lakásra. Rövid úton kirakták belőle és bérbeadták valamely vagyonosabb adósnak. A bérösszeget a tartozás törlesztésére fordították. Hogy az ekként kilakoltatott adóssal mi lesz, azzal a King’s Bench joga nem törődött. Vagy megszánta valaki és adott neki a saját lakásában egy kis zugot, vagy pedig alhatott a puszta földön mindaddig, amíg bérbeadott lakásának jövedelmei a tartozását letörlesztették.
A rossz hírű intézményt századokig tűrték meg a nagy európai országok kormányai, csak a modern időkben zárták el a hitelezők elől a börtön kapuit. Franciaország 1867-ben Anglia és Németország 1869-ben törölte ki törvénykönyvéből az adósfogság szégyenét.

 

Adós úr, kegyeskedjék fizetni!

Különben is, nagyot változott a világ. Van úgy, hogy immár nem a hitelező szívét kell meglágyítani, hanem éppenséggel az adósét.
Egy különös könyv akadt a kezembe. Amerikában, kereskedők számára készült. Arra tanítja a hitelezőket, hogyan kell sikeres felszólító leveleket írni.6
Képzelje el a hitelező, hogy az adós személyesen áll előtte, tehát úgy fogalmazza meg a levelet, mintha személyesen beszélne vele. Ne legyen túlságosan erélyes, vagy éppenséggel nyers –, inkább udvarias figyelmeztetéssel forduljon hozzá, hivatkozzék becsületérzésére és jó üzleti hírnevére, egyszóval igyekezzék megnyerni a jóindulatát. Általában el ne riassza fenyegetésekkel, hanem azon legyen, hogy az adóst egyszersmind rábírja további megrendelésekre.
Hétféle adóst lehet megkülönböztetni:

  1. Aki csupán hanyagságból nem fizet
  2. Aki tudna fizetni, de a pénzt inkább a saját üzleti céljaira használja fel
  3. Aki csak kivételesen késedelmeskedik
  4. Aki rendszeresen késedelmeskedik
  5. Akinek csak átmenetileg vannak fizetési zavarai
  6. Aki végképpen fizetésképtelen
  7. A csalárd adós

A fizetési felhívásoknak tehát ezekhez az adóstípusokhoz kell igazodniuk. A könyv közöl is egy sereg levél-formulát; íme néhány minta a mintákból:
 

„Igen tisztelt Urunk!
Ön bizonyára jogosan büszke jó hírnevére, amelyet üzletfeleinél kivívott magának azáltal, hogy kötelezettségeit mindenkor pontosan teljesítette. A mi eddigi összeköttetésünk is bizonyság erre.
Bizonyosak vagyunk hát benne, hogy mind a saját érdekében, mind a miénkben is, hátralékos követelésünket ki fogja egyenlíteni. Az Ön hírneve olyan jó, hogy bizonyára nem fogja azt késedelmes fizetéssel csorbítani.
Tegyen egy csekket a mellékelt borítékba és küldje el azt nekünk – még ma. Őszinte köszönet!”
 

Ez a másik is csepeg az udvariasságtól:
 

„Két hónap előtt szerencsénk volt Önnek 1200 dollár értékű árut küldeni. Szíves megrendeléséért legőszintébb köszönetünket fejezzük ki. Nagyrabecsüljük a rendelésben megmutatkozó jóindulatot.
Az Ön könyvelője azonban nyilván elnézte, hogy közben a fizetési határidő lejárt.
Nem küldene az összegről egy csekket?
Legőszintébb köszönet érte!”

 

Akadhatnak magán-ügyfelek, akikkel szemben bizalmas, humoros hangot is lehet megütni. Például:
 

„Igen tisztelt Doktor Úr!
Minden Demosthenesnél szebben beszél a tett!
Levelünk alkalmat ad Önnek egy tettre. Egy beporosodott vén számlakönyvben felfedeztük, hogy az Ön köztiszteletben álló neve …… dollár tartozással van megterhelve. Ön bizonyára megfeledkezett róla, szíveskedjék tehát kiegyenlíteni. Viszont mi változatlan nagyrabecsülésünk jeléül egy bőrkötésű jegyzőkönyvet fogunk Önnek küldeni, amelyen az Ön neve aranynyomású betűkkel lesz feltüntetve.”

 

Egy másik levélen egy kis rajz is látható. csomóra kötött zsinór. A magyarázat kiderül a levélből:
 

„Emlékezik Ön még arra az időkre, amikor csomót kötött a zsebkendőjére, hogy egy fontos dolgot el ne felejtsen?
Mi is szívesen kötnénk arra csomót, hogy rég esedékes …… dollár tartozását emlékezetébe idézzük. Miután azonban zsebkendőjével nem rendelkezhetünk, engedje meg, hogy legalább a mellékelt emlékeztető csomót küldjük el. Örvendenénk, ha meglazult üzleti kapcsolatunkat újból szorosabbra csomózhatnánk.”

 

Leghatásosabbnak azt a levélmintát találtam, amelyben nem maga a cég, hanem egy alkalmazottja szólal meg. A szöveget egy szép fiatal lány arcképe díszíti és így hízelkedik:
 

„Igazgató urunk engem bízott meg a behajtási osztály vezetésével. Büszke vagyok megbízatásomra, ámbár nehéz feladat egy fiatal leánynak. Mégis szeretnék a bizalomnak megfelelni és sokat jelentene rám nézve, ha mindjárt kezdetben sikerülne egy jelentékeny összeget behajtanom.
Ön ebben segítségemre lehetne, ha beküldi a mellékelt számlakivonat végösszegét.
Köszönettel fogok ezért Önnek tartozni, és alkalomadtán kész vagyok ellenszolgáltatásra.
Szívélyes üdvözlettel
Rosalinda Bumpo”

 

Rajz helyett kis igazolvány-fényképet lehet a levélre ragasztani – tanácsolja a könyv.
Azt persze nem tudhatjuk, hogy a csábító fényképpel ellátott levél csakugyan volt-e hatással valamelyik adósra? Fizetett-e? és Rosalinda kisasszonynak milyen természetű ellenszolgáltatásra adódott alkalom?
 

Váltó az örök üdvösségre

Amikor az adósleveleket kiszorította a váltó, sokat törték a fejüket a jogászok, vajon érvényes-e az olyan váltókötelezés, amelyet nem a hivatalos blankettára írtak, hanem teszem fel: egy szivaros doboz fedelére? Nem kívánok ehhez hozzászólni, annak a váltónak az érvényességéhez sem, amelyről a Berlinische Monatsschrift 1785. májusi száma ad hírt.
A potsdami temetőben egy kereskedő feleségének síremléke látható. Díszes emlékmű, faragott szobrokkal. Rajta van az elhalt asszony életnagyságú alakja is, ülő helyzetben, amint átvesz egy fiúcskától, nyilván kis angyaltól egy kőbe vésett feliratot. Az irat el van látva a rendes váltó minden alaki kellékével és így intézkedik:
„Golgotha, a megváltás napja.
Fizettessék neked ezen váltómnál fogva, amelynek értékét jámborságomban és hitvesi hűségben felvettem, azonnal halálod után az örök üdvösség.
Üdvözítőd
Jézus Krisztus”7
 
1. A régi Rómában, ha az adós hivatalos felszólításra sem fizetett, a praetor maga elé idézte és átadta a hitelezőnek hatvannapi szolgaságra. Ez magával vihette, megbilincselhette, kemény házi munkára foghatta. Ha eltelt a hatvan nap és a hitelező nem kapta meg a pénzét, az adós polgárjoga megszűnt. Ez annyit jelentett, hogy a hitelező a boldogtalan embert eladhatta külföldre rabszolgának, vagy akár meg is ölhette, ha akarta.
2. A. Cheruel: Dictionnaire historique des institutions, moeurs el coutumes de la France. (Paris, 1884. Dettes címszó.)
3. Theodor Hampe: Die fahrenden Leule in der deutschen Vergangenheit. (Leipzig, 1902. 64. old.)
4. Jacob Grimm: Deutsche Rechtsaltertumer. (Gottingen, 1854. 612. old.) Kozol egy 1240-ből származó latin nyelvű formulát is. Obligans me quod si contra aliquam praedictorum facero, extunc sim exlex, quod in vulgari dicitur erlos und rechtlos. (Kötelezem magamat arra, hogy ha a fentiek ellenére cselekedném, attól fogva exlex legyek, amint az közönségesen becstelennek es jognélkülinek mondatik.)
5. Maurice Alhoy et Louis Lurine: Les prisons de Paris (Paris, 1846. 254. old.)
6. Szerzők: J. G. Tregoe és J. Whyte. Németre átdolgozta Dr. A. Schirmer. A német kiadás címe: Mahnbriefe, die Geld bringen. (Stuttgart, 1927.)
7. Közli: Eberhard Buchner: Anno Dazumal. (Berlin é. n. II. kötet)

Forrás: Ráth-Végh István - Hatalom és pénz - II. kötet, 2011
Felszólító levelet kapott tőlünk?
Amennyiben szolgáltatója Ön felé jogszerű követelést támaszt, az Ön érdeke is azt minél hamarabb rendezni.
Ügykezelőink célja, hogy Ön a tartozását a lehető legjobb feltételek mellett rendezhesse.

 
Kik vagyunk,
mivel foglalkozunk?
A Consequence Europe Magyarország Kft. hazánk egyik legdinamikusabban fejlődő követeléskezelő vállalata. Célunk a késedelembe esett számlák rendezése, oly módon, hogy Megbízóink és Ügyfeleik jó viszonya megmaradjon.
Ügyfelei késve
fizetnek Önnek?
A Consequence Europe Magyarország Kft. segít a követelések hatékony behajtásában, miközben humánus irányelveinek köszönhetően meglévő partnerkapcsolatai nem sérülnek.
KAPCSOLAT

Consequence Europe Magyarország
1253 Budapest, Pf.: 94.
Tel: +36 (1) 5100 900
Fax: +36 (1) 5100 901
E-mail: behajtas@dijhatralek.hu
info@consequence.hu

 
Amennyiben a számsor nem olvasható, kattintson rá az újrarendezéshez.
^
TÉRKÉP

Országos Hátralékkezelési Központ
1013 Budapest, Pauler utca 11.

Ügyfélszolgálat:
Hétfő-Péntek: 
8:00-19:00
 
Consequence Europe Magyarország Kft.
CÍMKÉK

kiszervezés beszedés elmaradás felelősség hátralék kezes kötelezett late nemzetközi perképviselet skip tracing érvényesítés ügyféllátogató adóstárs b2c early eljárás eur felkeresés felkeresői felszámolás fizetési hálózat iroda jogi költségátalány meghagyás puha sikerdíj soft személyes végrehajtás ügyvédi contact 301/a b2b díjhátralék díjtartozás hitel kamat késedelmi outsourcing ptk pénz számlatartozás tartozás consequence call cashflow debt fmh kintlévőség követelés követeléskezelés számla adósság center behajtás collection